Vesztesek és nyertesek

Amikor végképp reménytelennek érezzük a hazai viszonyokat, érdemes egy kicsit távolabbra tekinteni. Máshol – főleg ahol jól csinálják – hogy csinálják? Mert már nincs idő kísérletezgetni! Nem megengedhető a „hátha bejön” sem. Mert mi van, ha nem? Nem mentek még el elegen ebből az országból? Nem elég a 4 millió létminimum alatt élő? Óriásira dagadt a végképp kiábrándult és passzívvá vált emberek tábora. Elegük van az ígérgetésekből, a hazugságokból. És nagyon remélem, hogy egyre többeknek elegük van a gyűlölködésből is.

Norvégia – szeptember elején jártam Norvégiában. Szakmai út volt, ami az önkormányzati szférát érintette. Vendéglátóink a búcsúvacsorán úgy mellesleg megjegyezték, hogy vasárnap választások lesznek. Ez hogy lehet?! – értetlenkedtünk – sehol egy plakát, egy utcai kampány-rendezvény! Még a hivatalokban sem tapasztaltunk semmiféle „készülődést”. (Ó, mi lesz Magyarországon 2014 tavaszán a választás előtti héten!)

Kiderült, hogy a csendes kampány nem azért van, mert érdektelenség jellemzi a lakosságot. A politikai kultúra itt egész mást jelent: nem az egymás elleni gyűlölet keltésre fókuszálnak, hanem a párbeszédre való készséget díjazzák a szavazók. Nem volt ez mindig így. A harmincas években még sztrájkok, kaotikus állapotok, erőszak jellemezte az országot. Aztán elkezdtek építeni egy okosabb rendszert. Jó célokat, mindenki számára elfogadható értékeket kerestek, és egyeztetések sora indult el – pl. a munkaadók, a munkavállalók és a kormányzat között. És ezek nem látszólagos egyeztetések voltak! Amíg nem jutottak el addig a pontig, hogy minden érintett elégedett legyen, addig nem álltak fel a tárgyalóasztaltól. Arra törekedtek, hogy ne győztesek és vesztesek legyenek egy-egy diskurzusban, hanem megállapodásra törekvő felek.  Hiszen a cél az, hogy mindenki jól érezze magát az országban.

Különösen odafigyelnek a pályakezdők elhelyezkedésére, de vallják azt is, hogy az a jó, ha valaki minél tovább képes dolgozni. Norvégiában kiugróan magas az átlagéltkor, több mint 80 év. Tény, hogy nagyon egészségesen étkeznek, és sokat sportolnak. De nagyon lényeges tényező a „fontosság” érzése is. A rugalmas nyugdíjazási rendszer lehetővé teszi, hogy ki-ki addig dolgozzon, amíg az jólesik neki.

Norvégia sok mindenben modellértékű, követendő példa lett. Ám ez nem ment egyik napról a másikra. Hosszú tanulási folyamat volt, de az eredmények magukért beszélnek.

Svájc – egy virágzó ország, ahonnan elleshetnénk, hogyan tudja az állam aktivizálni a polgárait, hogy akarjanak és tudjanak a közügyekben részt venni. Hogyan élik a széles jogkörrel bíró kantonok a maguk életét anélkül, hogy emiatt Svájcnak, mint államegységnek hátránya lenne. Hogyan találta meg több nemzet és többféle világnézet a maga harmonikus életfejlődését abban

a keretben, amely az állampolgárok közéletben való közvetlen részvételére épült.

Hosszú évszázadok küzdelmes évei szolgáltatták az előzményt a ma mindenki számára egyértelműen sikeres társadalom kifejlődéséhez. Sajnálhatjuk, hogy az új magyar önkormányzati törvény és új választási törvény alkotói nem tekintették példaértékűnek Svájcot (sem).

A működőképes svájci közjogi- és közigazgatási berendezéssel egy nagy probléma van: a sajátos társadalmi életet nem lehet egyik napról a másikra megvalósítani, sem pedig intézményeit idegenbe átültetni, mert azok olyan kollektív és egyéni lelkületet, közerkölcsöt, nevelést feltételeznek, amely nélkül nem valósulhat meg.

Bulgária – 2013 tavaszán a szegénység, a korrupció és a politikai rendszer hibái miatt heteken át tartó demonstrációk nyomására lemondott a bolgár kormány. A teljes bolgár politikai elittel elégedetlen tüntetők azt akarták, hogy a polgári/civil kezdeményezések nagyobb teret kapjanak, és képviselőik indulhassanak a választásokon. A tiltakozások a magas villanyáram ára miatt indultak, de fokozatosan a kormány és a romlott politikai rendszer elleni tüntetéssé szélesedtek ki.

Nem új kormányt, hanem új kormányzási stílust követeltek, amely eltér minden eddigi, az elmúlt 23 évben hatalmon lévő párt országvezetési modelljétől. Nagy kérdés volt, hogy ki képes teljesíteni ezt a kérést, és leginkább ki meri elvállalni a feladatot.  Utólag látjuk, hogy nem volt ilyen.

A tüntetők egyértelművé tették: a működő politikai pártok közül egyiket sem tartja alkalmasnak és méltónak a feladatra. Éppen ezért nem is hagyták, hogy a tüntetésbe „beszivárogjanak”.

Aztán ahogy közeledtek az új választások botrány botrányt követett.

A választások napján pedig temérdek választási visszaélésről tudósítottak a bolgár hírcsatornák. Több helyen szavazatvásárlást füleltek le a kiérkező rendőrök, de voltak láncszavazások és más egyéb rendellenességek is.

A legnagyobb botrányt az idézte elő, hogy 350 ezer választási szavazólapot találtak az állammal szerződésben álló nyomda egyik raktárában, miután az már leszállította a 7,8 millió szavazólapot. Persze a nyomda tulajdonosa tagadta a vádakat, hogy a talált szavazólapok választási csalást szolgáltak volna, szerinte a talált rakomány selejt volt.

Bulgáriában közismert, hogy minden egyes választás során szavazatvásárlással próbál előnyt szerezni a pártok azon része, amely pénzügyi kerettel rendelkezik ilyen manipulatív eszközök bevetésére. A kis pártok azzal támadták nagyobb riválisaikat, hogy a szavazatvásárlás taktikájával ellehetetlenítik a heterogénebb parlamenti összetétel kialakulásának esélyét. Legnagyobb számban a mélyszegénységben élők hajlandóak eladni voksukat. Kirívóan magas ez a szám a bulgáriai cigányok körében.

A szavazók végül 38 párt és 7 koalíció több mint nyolcezer jelöltje közül választhatták ki a parlament képviselőit, ám a várt áttörés nem következett be, lényeges átrendeződések nem történtek a bolgár belpolitikai palettán. Nyert a lakossági kiábrándultság, hiszen a részvételi arány nem érte el az 50 százalékot. De legalább megpróbálták…

Csak három ország – és ebből a három példából is mennyit tanulhatnánk! Persze, ha hajlandóak vagyunk gondolkodni és tanulni, tanulni, tanulni.