Fizessünk nekik azért, hogy lealázzanak…

Fizessünk nekik azért, hogy lealázzanak…

Nincs hozzászólás a(z) Fizessünk nekik azért, hogy lealázzanak… bejegyzéshez

Nem tudom, ki mit gondol a magyar sajtó állapotáról. Van-e még valaki, aki azt hiszi, hogy a szerkesztőségek számára az olvasó objektív hiteles tájékoztatása az elsődleges cél?
Erről szó sincs! A sajtó üzlet, nem is akármilyen…

Akié az adott sajtótermék, annak természetesen vannak elvárásai az ott dolgozókkal szemben. Hiszen a pénzéért olyan szolgáltatást vár, ami az ő ízlését, de sokkal inkább az érdekeit szolgálja, hiszen ő adja a fizetést. Miért csodálkozunk ezen? A kereskedelmi médiumok ugyanúgy működnek, mint egy akármilyen más területen tevékenykedő cég. Aki ott dolgozik, annak tisztában kell lenni, hogy mi a tulajdonosi elvárás, és kész, punktum!

„Szabad szerkesztőségek” – ugyan, nevetséges feltételezés! Azok csak a mesében léteznek.
A főszerkesztő napi szinten irányítja az alatta dolgozókat a tulajdonosi szemlélettel és a politikai elvárással összhangban. És van olyan, hogy a főszerkesztővel nem elégedettek, és felmondanak neki. Ilyen egyszerű, az alkalmazotti lét ezzel jár.
Persze nem kötelező alkalmazottnak lenni. Ha valakinek nem tetszik, akkor be lehet szállni erre a piacra, és létre lehet hozni egy saját csatornát. Saját pénzből, saját felelősségre.

Van ebben tapasztalatom, hogy mivel jár mindez. 2010-ben ugyanis az általam vezetett Civil Mozgalom létrehozta a saját médiumát, a Civil Hírlapot, mert elegünk lett abból, hogy egyetlen lap sem (!) volt hajlandó beszámolni a híreinkről. Akkoriban még nem az online, hanem a nyomtatott sajtó uralta a piacot. Létrehoztuk hát a saját lapunkat, amit kezdetben kéthetenként, később havonta megtöltöttünk tartalommal, azzal, amit mi tettünk, és amit fontosnak gondoltunk. Számonként átlagosan 50 cikk és 10 állandó rovat. Ott volt az ország valamennyi újságárusánál – igaz, a legalsó polcokon vagy eldugva, mert nem tudtuk megfizetni a jó kihelyezést. De függetlenek voltunk. Az előfizetőink, vevőink és mi magunk tartottuk el a lapot. És kalapoztunk, hogy hónapról hónapra ki tudjuk fizetni a nyomdaköltséget. Fizetség nélkül dolgoztak az újságírók, a tördelők, a szerkesztő, és a fotós is, mégis 5 évig működni tudott.

A mai nap egy vezető online újság munkatársainak tömeges felmondásától hangos. Közülük senkit nem ismerek személyesen, mert bár 5 éven keresztül aktívan jelen voltam a közéletben, egyetlen egy munkatársukkal sem beszéltem. Pedig dolgoztak ott vagy százötvenen. Ennek ellenére azért írtak rólam. De csakis rosszat…

Tanulságként, megmutatva a „független, korrekt és hiteles” média diszkrét báját, azért egyetlen esetet szeretnék megosztani:

A 2014-es választás kampányidőszakában szerettünk volna megjelenni az ő felületükön is, hiszen ez elvárható minimum lett volna. Persze nem ingyen kértük, de kijelentették: még pénzért sem jelenhetünk meg nálunk. Aztán a kampányunkat vezető marketinges cég egyik munkatársa egy alkalommal büszkén újságolta, hogy hajlandóak lesznek egy fővárosi kampányhírünkről írni. Ezen meg is lepődtünk, hogy csoda történt – aztán megsúgta, hogy ez nem annak köszönhető, hanem 50 ezer forintnak, amit előre elkértek a hírért!
Ezt elég aljas dolog tartottuk, de aztán nem ez vitte el a pálmát, ugyanis hiába fizettek ezért , ők végül azt írták, hogy milyen szánalmas az, ahogy kampányolunk, és hogy én milyen nevetséges vagyok.

Nos ennyi fért bele az olyannyira féltett sajtószabadságba – és abba a pár mondatba. 50 ezer forintért.

About the author:

Leave a comment

tíz + hat =

Back to Top