Döntöttem: nem haragszom

Olvastam valahol, hogy a „harag nem más, mint önmagunk büntetése mások ostobasága miatt”. Vagyis azzal, ha haragszom, lényegében magamat büntetem, akire haragszom, annak ez meg se kottyan. Bezzeg nekem az egészségem is rámehet…

Kimondani persze egyszerű, hogy „nem akarok haragudni”, de a megvalósítás már korántsem ilyen könnyű.

Első lépés: meg kell hozni a döntést.
Második: hozzá kell kezdeni a megvalósításhoz.
De hogyan?
Este elalvás előtt érdemes végiggondolni, hogy mi mindenen dühítettem fel magam, és visszaemlékezni a reakciómra. Aztán mérlegelni egy 10-es skálán, hogy mennyire tudtam higgadt maradni. Ha 5 alatt tudok maradni, az jó…

Érdemes lejegyezni egy füzetbe, hogy: bosszankodtam, dühöngtem, sírva fakadtam? Esetleg felment a vérnyomásom? Vagy higgadt maradtam, nem vettem a szívemre, netán tudtam rajta nevetni?
Az elmúlt napokban volt pár helyzet, amikor már majdnem újra haragudtam, DE aztán bevillant: „a harag nem más, mint önmagunk büntetése mások ostobasága miatt”.

Válaszlevelet kapok az ügyészségtől, amiből megtudom, hogy nem kívánják megnézni, hogy kik követtek el hibát a velem szemben folyó nyomozás során. Igaz, hogy ez az ő feladatuk és felelősségük lenne, de áthárítják. Majd a bíróság. (Pedig nagyon nem mindegy, hogy egy ügy nyomozati szakaszában derül ki egy gyanúról, hogy teljességgel alaptalan, vagy miután vádat emelnek, egy a több évig húzódó bírósági eljárásban.)
De nem haragszom, nem akarok ártani magamnak. És igen: „a harag nem más, mint önmagunk büntetése mások ostobasága miatt”.

Belenézek a hírekbe: még mindig indexezés. A főszerkesztőt menesztő Bodolai már nem tagja a választási bizottságnak, mint LMP delegált, és kilépett az LMP-ből. Ja, hogy ő egy párt embere? Erről nem sokat írtak. (Érdekes: az index körül akkor indult a cirkusz, amikor az LMP-s milliárdos Ungár Péter üzlettársa, Gerényi Gábor benyújtotta az Index feldarabolásáról szóló, azóta Gerényi-tervnek nevezett javaslatot.) Függetlenség, objektivitás? Ugyan. Eszembe jutnak a „független” sajtósok rólam írt indexes anyagai. És eszembe jut, milyen nemtelenül támadták a 2009-ben létrejött Civil Mozgalmat az akkor porondra készülő LMP-sek. Vagyis akik őket tolták…
De mi bezavartunk a képbe, tehát ellenségek voltunk. Emlékszem, hogy beszélték le sorra a Civil Mozgalom jelöltjeit, és milyen ígéretekkel csábították őket.
De nem haragszom, mert „a harag nem más, mint önmagunk büntetése mások ostobasága miatt”.

És aztán ez a koronavírus! Berlinben tüntetnek, hogy legyen már vége az ijesztgetésnek és az értelmetlen korlátozásoknak. 17 ezres létszámról írnak a magyar híroldalak. Pedig milliós tömeg hömpölygött az utcákon. A Brandenburgi kapu körül akkor van ilyen tömeg, ha focimeccset néznek az óriás kivetítőkön, és minimum 1 millió ember van jelen olyankor. A légifelvételek szerint most még többen is voltak annál. Maszk nélkül, jókedvűen. De miért kell a sajtónak mindig hazudni és trükközni a számokkal? Miért kell azt mondani, hogy ezek neonácik?
De nem haragszom, mert „a harag nem más, mint önmagunk büntetése mások ostobasága miatt”.

És még valami. Farkas Bertalan születésnapi köszöntése. Nincs semmi bajom az egyetlen űrhajósunkkal, Isten éltesse sokáig. De az újságírói objektivitással igen. A születésnap apropóján íródott életpálya ismertetésből valahogy kimarad, hogy Farkas Bertalan indult a 2014-es választáson. Vele kapcsolatban miért nincs kamupártozás? Érdekes, az ő plakátjait sosem mutogatják, ha előkerül a kamupárt-gumicsontja…

Kezdem úgy érezni, hogy mindenki másnak megbocsátják a választáson való részvételt, csak nekem nem. Farkas Bercit a politikai porondon való megjelenést követően a külügyminiszter miniszteri tanácsadónak kérte fel. Nekem meg 6 évvel később is azt kell bizonygatnom: nem a választáskor bújtam elő a semmiből, és nem tettem zsebre 117 milliót!
Tényleg ne haragudjak? Mert persze nem akarok ártani magamnak. De vajon ki és miért haragszik rám ennyire, hogy ilyen eszközökkel akar ártani nekem?