Képviselők – akik csak tőlünk függetlenek

Elöljáróban megjegyzem: az Országház képviselőit legjobb belátásunk szerint „mi” delegáltuk, megszavaztuk, vagy épp távolmaradásunkkal segítettük hatalomra. Szóval ők a nép választott fiai. Tegnap újra kinyilvánították, hogy függetlenek (vagy inkább önjáróak…), és csak önös érdek szerint tudnak létezni, dönteni. A 600 ezer ember aláírásának és véleménynyilvánításának újabb, arcátlan semmibevétele igazolja ezt!
És hiába hivatkoznak spórolásból megalkotott törvényre, Alkotmánybírósági állásfoglalásra, egyre többen  tudjuk, mi húzódik meg az oly ritka, de annál nagyobb egyetértés hátterében.
Tegnaptól végleg elhárult a népszavazás veszélye, és mehet minden a megszokott kerékvágásban. A lényeg, hogy ők jól jártak, és számlát sem kell beszerezniük. És nem mellesleg az aláírás-gyűjtögetéstől is hosszú időre elvették az emberek kedvét. Bravó!

Meglepő a gyorsaság, ahogy napirendre vették a népszavazás ügyét. Rögtön az őszi ülésszak első napján! Lám, milyen fontos is a nép.
Persze a népszavazást ellehetetlenítő törvény módosítási javaslata még sehol sincs. Göndör István azt nyilatkozta, az ráér még decemberig, úgyis csak január 1-től lép majd életbe. (Azért figyeljünk: nehogy kicsússzanak a határidőből, és benne maradjon az a fránya kis baki – ami sokaknál több százezres pluszt jelent.)

Hogy ebbe a módosításba mi fog beleférni és mi nem, ehhez nekünk már végképp semmi közünk. Lehetne akár újra költségtérítésnek is hívni a megemelt járandóságot. Kicsit még emelhetnének is rajta – vagy inkább emeljenek sokat –, úgyis közeleg a ciklus vége. Azoknak pedig, akik nem kerülnek vissza, jár majd a „jól megérdemelt” végkielégítés. És el ne felejtsük: ott az utolsó hat hónap átlaga számít!
De kitalálhatnák a titoktartási nyilatkozatot is – arra is be lehetne tervezni pár milliót. Ez máshol már bevált – lásd BKV…
Borítékolni lehet, hogy ez a javaslat is hangos többséggel menne át a szavazáson – hisz közös érdeke kormánypártinak és ellenzékinek egyaránt.

Visszatérve a hétfői szavazásra: őszintén reméltem, hogy lesz olyan képviselő, aki NEM-mel szavaz a bizottsági indítványra, és igenis kéri a népszavazás kihirdetését. Ám arra álmomban sem gondoltam, hogy egy, azaz egyetlen egy sem akad, aki akárcsak véletlenül is ezt a gombot nyomná meg. Talán akkor maradt volna egy hajszálnyi illúziónk, hogy legalább Ő, vagy akár Ők mások. De nem: EGY SE!
Pedig 384-en megkapták tőlem a névre szóló, befolyásolási szándékkal írt levelet. És azt se felejtsük el, hogy ezeket a leveleket két hét alatt 21 ezren támogatták meg az aláírásukkal.

Jó lett volna hallani legalább egy hozzászólást, véleményt, magyarázatot, akármit. Hisz általános vitára lett bocsátva a kérdés. 5-5-percet kaptak volna a felszólalók. De nem. Most is, mint eddig is, csak a nagy CSEND… Az én köszöntésemnél enyhe morajlás, hátrafordulás, lesújtó tekintetek – ahogy ezt már megszokhattam. És persze a megjegyzések: – Mennyi pénzért csináltad? – Jaj de ráérsz! – és hasonlóak.

Mit lehet ilyenkor tenni? Sóhajt egyet az ember, és a parlamenti pártok közé képzeletben kitett egyenlőségjelet még jobban megvastagítja. Nincs különbség!
És gyorsan elhagyja a gyönyörű és jobb napokat is megélt Ország Házát, ami mára csak egy sötét és súlyosan terhelt épületté – egy parttalan Parlamentté vált, a Duna partján… 

Seres Mária