Amiről az etetőszék mesél…
Amiről az etetőszék mesél…
2010-03-04 Nincs hozzászólás a(z) Amiről az etetőszék mesél… bejegyzéshezMindenki száz felé szakad. Ez rossz, tudjuk, de tudomásul vesszük, sőt beletörődünk. Ilyen világot élünk – magyarázkodunk saját magunk előtt is.
Aztán jön valami, és felráz: vedd már észre, mi a valóban fontos!
Jelenleg a gondolataim tetemes része egy dologra fókuszál: a kopogtatócédulára.
Alig pár hét az országgyűlési választás, és be akarjuk bizonyítani, hogy ezt a nemzetet nem lehet leírni, nem lehet megvezetni – és képesek vagyunk összefogni. Ezért van szükség a Civil Mozgalomra. Nem kell hozzá pénz, média – mert igen, lehet nyugodtan csodálkozni – létezik olyasmi, ami ezeknél jóval erősebb. A lelkesedés, az akarat, a hit és a bizalom. Ezek képesek megmozdítani a megmozdíthatatlannak tűnőt is. És ha azt hisszük, hogy ezek már kihunytak, akkor jön egy jel, ami megüzeni: van remény!
A történet egyszerűen indult:
Egy telefonüzenetet kaptam, hogy menjek el Nyíregyháza kertvárosába három kopogtatócéduláért. Persze, örülök neki, hogy segíteni szeretnének, de bevallom, a következő gondolatom az volt, hogy miért nem hozzák el, hiszen nekik biztos több idejük van, mint mostanság nekem. Persze, ez csak gondolat maradt…
Délután összegyűjtöttem a gyerekeimet, és hazafelé menet megálltunk azon a bizonyos címen. Lázadoztak, de megígértem: gyors leszek.
Ötven körüli férfi nyitotta az ajtót, és kedvesen betessékelt. Szabadkoztam, hogy sietek. Gyorsan előkerültek a pontosan kitöltött cédulák. Sajnálta, hogy nem tud többet segíteni, és a miértet is hamar megtudtam: kilenc éve ápolja a gyógyíthatatlan beteg feleségét. Kezdetben még reménykedtek, ám a sok csalódás, a sok hiábavalónak tűnő szenvedés megtörte őket. Megtanultak együtt élni a kilátástalansággal.
Jó volt észrevenni az étkezőasztal mellett álló bébi etetőszéket. -– Legalább van egy kis öröm – mutattam a színes állatkás székecskére, és reméltem, hogy vidámabb témával folytathatjuk a beszélgetést.
– Sajnos csak ritkán találkozunk. Ők Brüsszelben élnek. De talán Húsvétra haza jönnek.
Néztük a széket, ami ott áll az asztalfőn, és vár …
Pár másodpercig egyikünk sem tudott megszólalni. Aztán ő volt az erősebb. Megtörte a csendet: – Remélem az önkormányzati választásoknál többet tudok majd segíteni.
Elbúcsúztunk, beültem az autóba. Küzdöttem a könnyeimmel, de vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem a gyerekeimnek, hogy milyen életet él az a két 50-es ember ott a négy fal között. Milyen terheket mért rájuk a sors – és mégis: nekem szeretnének segíteni. És a Civil Mozgalomra akarnak szavazni… És ők, akiket az élet nap mint nap hatalmas terhekkel próbára tesz, hihetetlen, de képesek jövőben gondolkodni. És keresik, hogy ők mit tehetnének ehhez…
A gyerekeim néma csendben ülték végig a hazautat. Talán most már ők is sokkal jobban érzik, mit is jelent a szó: felelősség?
Sokan szidják a kopogtatócédula rendszert – én sem kedvelem – de örültem, hogy volt ok, amiért becsengethettem ehhez a nyíregyházi házaspárhoz…
Leave a comment