A csodavárás vége

Éveket töltöttem egy olyan településen, ahol sok száz éve csodák történnek. A néma megszólalt, a meddő gyermeket szült, a reményvesztett beteg meggyógyult. Ez adja Mátraverebély-Szentkút varázsát – ez vonzott ide évről-évre sok hívőt és vélhetően olyanokat is, aki csak szeretne hinni.
A helyben élők is folyamatos csodavárásban éltek. Vártak, de talán ők sem tudták mire. Aztán jött egy fordulat, és sokan felismerték, hogy nem várni kell a csodákra, hanem felismerni a lehetőséget.  Utána pedig tenni kell kinek-kinek azt, amire képes.

A legtöbben nem értették akkoriban, hogy miért mentem oda. Mit akarok egy elszegényedett és reményvesztett településen. Aztán megértették. A kifogások ideje lejárt, és szép lassan jöttek sorra az apró, hétköznapi csodák.
Korábban csak azt mantrázták, hogy miért nem akarnak/tudnak/mernek megtenni valamit. Küzdöttek a saját korlátaikkal: ők kisebbség, nem okosak, nem kellenek senkinek. Aztán kiderült: van tehetségük, kitartásuk, és bármire képesek. És büszkék lettek magukra!

Így történt ez Mátraverebélyben. És így Cserdiben is. Elég volt egy ember a fordulathoz.
De mi van, ha nincs többé az az egy, aki elindította a változást?
Szomorúan látom, milyen irányba halad Mátraverebély. Hogyan uralkodott el a többségen a félelem, a közöny és a beletörődés. Hogyan ugranak egymásnak, mert a másikban látják a saját érvényesülésük akadályát. És nem veszik észre, hogy valójában mi okozza a káoszt.

Szurkolok a cserdieknek, hogy ott ne ez történjen…

„A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki.” (Szepes Mária)