A nemzet színe-java

A nemzet színe-java…
avagy a politika degenerálódása

Régóta kérik tőlem, hogy adjak hangot a véleményemnek és írjak megint.
A mai zűrzavaros világban ennek már hosszú ideje nem láttam értelmét, de ami az elmúlt 24 órában történt az jelzés értékű volt számomra, hogy nem szabad tovább várni.

A reggel egy szívszorító hírrel indult: egyik nagy kedvencem, Olvasztó Imre, akit az Indul a bakterház című film Regős Bendegúzaként ismert meg az ország, amilyen hirtelen került a köztudatba, sajnos úgy is távozott közülünk.
Harminc évvel ezelőtt, amikor először láttam a filmet, azt gondoltam, egy ilyen karakterből nagyszerű színész lesz, és sokszor fog még megörvendeztetni bennünket a filmvásznon. De nem így tett. Maradt a saját „hétköznapi” életénél, nem akarta másokét játszani. Valószínű igaza lehetett, hiszen az ő egyszerű természetessége nem illett a „sztárvilág” szokásaiba és elvárásaiba, de vélhetően kívülről jött egyszerű idegenként lenézte és be sem fogadta volna az intellektuális elit, ahol éppen a dolgok túljátszása a megszokott, nem pedig a leegyszerűsítése.
Azok pedig, aki élet-halál uraként arról dönthetnek, hogy ki lesz sztár és ki nem, egész biztosan nem értékelték volna egy ilyen nagyszerű ember szókimondó nyers őszinteségét, a megszokott simulékonyság és a talpnyalás helyett.

Tehát mindenki Regős Bendegúza, Olvasztó Imre alapjában jól döntött, de mégsem! Mert ha vállalta volna a színész pályát, akkor talán ma egészen másként értelmeznénk a „sztárságot”, és a kultúra sem jutott volna abba a mélységes és sötét helyzetbe, ahol ma van.
Ha lett volna egy Olvasztó Imrénk, akinek tisztessége és becsülete van, talán nem itt tartanánk, nem lenne ennyire szétszakított és megosztott a „kultúrközösség”, és valószínűleg „sztárként” sem azokat ünnepelnénk, akikből a tehetségtelenség vagy alpáriság ellenére azt csinálnak. Mert sajnos ma az lesz „sztár”, akivel az újságokat és TV show-kat el lehet adni, és ezek újra és újra termelik magukat…

Aztán délelőtt találkoztam egy régi ismerőssel, aki szakmájánál fogva naponta sok és sokféle emberrel találkozik. Már az ötödik mondatnál arról beszélt, hogy mi lesz a következő választáson, kire kellene szavazni. Nem csak vállalkozóként, de a széles ismeretségi köréből adódóan is azt látja, hogy semmi nem működik normálisan, hogy katasztrófa felé haladunk, és egyre elviselhetetlenebb minden. Aztán elmondta, hogy ő kiben látja a megoldást. Mert az legalább már letett valamit az asztalra. Kérdezte, én hogy látom.
Elmondtam neki, hogy én egészen másként látom a helyzetet. De ez nem egy friss benyomás – kb. 24 éve kezdődött. Akkor, amikor egy rendszerváltásnak nevezett színjáték révén a már korábban „kiválasztottak” aktív közreműködésével elkezdték az orránál fogva vezetni az országot. A politikának nevezett „valami” révén a társadalmat előbb egzisztenciálisan (megélhetési, anyagi szempontból) szakították ketté, majd hogy erről és sok más problémáról is eltereljék a figyelmet, a kilencvenes évek végén megkezdték ideológiai, politikai (eszmei, nézetbeli) szempontból megosztani és szembeállítani egymással az embereket. Ezzel sikerült elérni, hogy nagyrészt mindenkinek megvan a maga ellenség képe, és ezzel az a tévhite is, hogy kik az okai annak, hogy itt tartunk. Ezáltal pedig alig különbözik már a társadalom politikailag aktív része egy futballcsapat B-középnek nevezett szurkolóitól, akik ugyan eljárnak minden meccsre, de nem feltétlenül a játék kedvéért, inkább az egymás iránti utálat kifejezéséért, ami olykor a tettlegességig fajul – ahogy ez a párt és egyéb rendezvényeken is egyre gyakoribb.

A fő problémát én abban látom, hogy a rendszerváltás óta gyakorlatilag mindig ugyanazok közül lehet csak választani, és nyilván ez a belterjesség az oka a politika degenerálódása mellett az ország hanyatlásának is. Nem véletlen, hogy a lakosság fele már nem akar ezek közül választani, hiszen a lényeget tekintve nincs is különbség köztük, mindegyik azt akarja, hogy neki biztosan jó legyen. A többiek, a társadalom gondja már nem érdekli. Aki pedig nem párt-fanatikusként megy szavazni, az a két rosszból igyekszik a saját belátása szerinti kisebbik rosszat választani. De ez normális dolog? Úgy választani valamiből, hogy egyikhez sincs igazából bizodalmunk? Akkor ugyan minek?
Sajnos ennek ellenére, valami vágyott csodaként reménykednek újra és újra 4 évenként az emberek, hogy talán mégis változhatnak a dolgok. Pedig minden párt már legalább két ciklusban bizonyíthatta volna a tudását és hozzáértését, mégis csak arról szólnak a hírek, hogy majd az elkövetkezőkben jobb lesz, közben pedig minden egyre rosszabb!
Én nem igazán látom azt a spirituszt egyik „nagynevű” miniszter aspiránsban sem, de különösen nem a holdudvarában vagy a jelölteknek nevezett sleppjében. A legtöbb tapasztalatlan, gyakorlatlan és elrugaszkodott hozzá nem értő ember, akik foggal-körömmel kapaszkodnak a politikai befolyás általi könnyű pénz és élet lehetőségébe. Mert a való világban, abban a hétköznapi és egyszerű helyzetben, amit az emberek 99 százaléka megél nap mint nap, nyilván felkopna az álluk, hiszen még 10 főt sem tudnának elirányítani úgy, hogy eltartsák magukat, nem hogy egy országot.
24 év után ideje lenne már ezeket a megélhetési bábfigurákat lecserélni. Akik ennyi idő alatt nem tudtak megbirkózni a problémákkal, annak ellenére sem, hogy az elvonások és a megszorítások már az egekben járnak, akkor erre sosem lesznek képesek, kár ebben a hitben ringatni magát bárkinek.
Ne felejtsük el azt sem, hogy ők írták és szavazták meg azokat a törvényeket, amikből a problémák adódtak!

És hiába próbálja meg 4 évenként a még 50%-ban megtéveszthető lakosság az egyik vagy másik politikai táborba vetett hite miatt a helyzet megoldását és a problémák kijavítását a porondon lévőkre bízni. Láthatjuk, ez nem megy nekik.
De akkor mi a megoldás? – kérdezte az ismerősöm. Erre nem mondhattam mást, hogy mi magunk, mert ha belátjuk, mitől vagy miért nem működik egy dolog, akkor ahogy az élet minden területén, úgy itt is meg tudjuk keresni és találni a megoldást. De ne ott keressük, ahol eddig is becsaptak bennünket. Ha a közös cél érdekében végre kilépünk a ránk erőltetett „oszd meg és uralkodj” szindrómából, és nem egymás ellenségei leszünk, akkor meg fogjuk érezni nem csak a közösség és az egymásba vetett bizalom erejét, hanem automatikusan ott lesznek azok a megoldások és emberek is, amik és akik képesek lesznek rövid idő alatt olyan változásokat hozni az életünkben, amire évtizedek óta várunk.

Láttam, hogy megleptem, de akkor még nem tudtam, hogy el is gondolkodtattam az ismerősömet. Még délután felhívott, hogy folytassuk, de ha nekem nem gond, pár barátnőjével együtt…

Aztán a nap végére, éjszakára is jutott egy érdekes élmény. Éjfél előtt lapozgatva a tv csatornák között figyelmes lettem egy címre: A nemzet színe-java. A szereposztás is érdekes volt. Ha tudtam volna, hogy ilyen hosszú, valószínű bele sem kezdek. De szerencsére nem tudtam. Az, hogy 24 órán belül ez volt a harmadik dolog, amit furcsa meglepetésként hatott, még nem sokat jelentene, de hogy mindhárom dolog egymástól függetlenül gyakorlatilag ugyanabban erősít meg, amiről egy találkozót követő felkérés után már bő hónapja gondolkodom, az már egészen biztos, hogy nem lehet véletlen.
Hiszen véletlenek nincsenek…
A valóságból építkező, nagyon találó című film témája röviden az volt, hogy elnökjelölő választásra készültek a demokraták Amerikában a 90-es években. Sorra derülnek ki a múltbéli feketepontok és ügyek, a „dossziék”, amivel zsarolni lehet. Lényegében erről szól egy kampány. És szinte mindegy, hogy igaz vagy sem, ha egyszer valakire ráhúznak valamit, az rajta is marad! Mivel a politikusoknak más mondanivalójuk nincs, mint a másik ócsárlása és minősítése, így mindenki erre koncentrál.  De valljuk be, hogy a támogatóik is ezt szeretik jobban hallgatni, mint a fontos dolgokat vagy programokat, és a média is csak erre vevő – így a kampány a sárdobálásról és az ehhez kapcsolódó marketing fogásokról szól.
A film főleg ezt mutatta be, de jött egy meglepő fordulat: az egyik jelölt lebetegszik, így új szereplő került a küzdőtérre, aki felrúgott minden megszokott szabályt. Idős, tapasztalt ember lévén nem akart lihegő tanácsadókat és kampánystábot, hanem emberi módon, emberhez méltóan igyekezett pótolni elődjét. És ezzel sokkal népszerűbb lett az egyébként már befutónak látszó, de nőügyektől zűrös fiatal ellenfelénél (biztos kitalálják ki lehetett az), akit az újságírók kellemetlen kérdéseinél ő maga mentett meg a megsemmisüléstől. Úriember volt, ami a politikában nem jellemző. Aztán hogy ez a film mégse különbözzön nagyon a valóságtól, a végén itt is beütött a népszerű öregúrnál egy felderített ügy, egy fiatalkori bűn – így hát a semmiből előkerült pozitív személy is elbukott, hisz neki is megvolt a maga „dossziéja”.

A film elég későn ért véget, de nem voltam álmos. Elgondolkodtam és megborzongtam a különös érzéstől, amit nem először éltem már át. Utólag egyértelmű és nagyon találó volt a film címe is, hiszen az igazi lényeg és tanulság ebbe volt kódolva – bár ezt a szemfüles és a hazai viszonyokon nyilván már megedződött magyar fordítónak köszönhetjük, mely éleslátáshoz csak gratulálni tudok -, hiszen sajnos a politikában tényleg ez van, és ezek szerint mindenhol, de nálunk különösen igaz, hogy ilyen a „nemzet színe-java”! Egyszerűen nincs közöttük olyan, aki ne lenne megbuktatható bármikor a „dossziéjában” lévő ügyeknek, információknak és adatoknak köszönhetően, aki ne lenne gátlástalan és erkölcstelen, ha a saját túléléséről van szó. Mert egy helyről jönnek sajnos. Onnan, ahová jó érzésű ember nem is vágyik.
Ezért van az, hogy már hosszú ideje igazából nincs kit és mit választani, nincs kire és mire szavazni, mert hiányoznak azok, akik képesek lennének az igazi változásokat, a fellendülést, a társadalom összetartó erejét és a reménységet elhozni.
Mert onnan hiányoznak a józan, jó gondolkodású, önzetlen, együttműködő és példaadó emberek, az Olvasztó Imrék és hasonlóak. A nép egyszerű fiai és lányai, a hétköznapi emberek, mi mindannyian, az a 99 %, akik a hatalom 1 %-nyi birtokosának a kiszolgáltatottjai vagyunk. Ehelyett viszont vannak szépszámmal olyanok, akik sosem tudtak, és szerintem nem is akartak jót tenni ennek az országnak, csak önzően magunk.
Hát normális dolog ez? Nem, és ennek véget kellene már vetni.

Lefekvés előtt az órára néztem. Hajnali 3 óra volt, július 14-én. És akkor újra átfutott rajtam egy furcsa érzés, 24 órán belül már a sokadik. Ez a felismeréstől volt, a sok véletlen összjátékának eredményeképpen.
Július 14-e van, egy fontos nap.
Kinek miért.
A franciák büszkék erre a napra, mert egy forradalom kezdete volt – bár ennek eredményeit vagy sikerességét, mint általában a forradalmakét, meg lehet kérdőjelezni. De legalább valami volt, volt ott is és akkor is 99 %, akik nem tűrték tovább az elnyomó hatalmi rendszert fenntartó 1 %-nyi gazdag arisztokrata és kiszolgálóinak uralmát.
Nekem másmiért érdekes ez a nap.
Négy éve ezen a napon vállalhatatlan dolog történt, mintegy betetőzéseként a pártok diktatúrájának.
Az ország történelmének eddigi egyetlen, valóban alulról jövő kezdeményezését a megrettent politikusok és pártok minden jogállamiságra jellemző szabályt és törvényt felrúgva együtt, összefogva és egyhangúan akadályozták meg – politikai hovatartozástól függetlenül!
Erről itt lehet többet olvasni: http://www.seresmaria.hu/index.php?ac=read_blog&id=73#top
Bár büszke lehetnék arra, hogy 605.885 ember összefogásának eredményeként idáig eljutottunk, de ezt a napot a megnézett film címe alapján a nemzet szégyenének vagy inkább a megalázásának napjaként tartom számon, a „hatalmi politika elitnek”, a „nemzet színe-javának” köszönhetően! Hiszen ők voltak azok, akik az összes hatalmi ággal összefogva követtek el a magyar néppel szemben Alkotmány-ellenes és törvénytelen dolgokat annak megakadályozása érdekében, hogy egy törvényes népszavazással megállítsuk az általunk választott képviselőket gátlástalanságát, és elszámoltatásra szoktassuk őket.
Persze ezt ők, a rendszerváltás kövületei nem szerették volna, hiszen ami egyszer megtörténik, az utána újra és újra előfordulhat. Azt pedig nem szeretnék – jobbostól a balosig bezárólag – – hogy a nép, a társadalom 99 %-a kezébe vehesse az irányítást és beleszólhasson a dolgaikba, vagy ne adj isten még el is számoltassa őket.
Pedig más megoldás nincsen, ha nem tudunk összefogni – de nem a politikusokkal, a régi bejáratott elvtársakkal és pártokkal -, akkor egyre nagyobb bajba sodródunk, és a kilátástalanságnak sosem lesz vége. Össze kell fognunk újra, ahogy ezt 4 évvel ezelőtt is megtettük, és folytatnunk kell a közös munkát. Ha annyi ember kevés volt, akkor többen kell legyünk. Sokkal többen, hogy cinkosan összekacsintva, a magyar társadalmat megalázva és a jogállamiságot eltiporva, a pártkatonák ne tehessék meg velünk azt, amit 2009. július 14-én.

A nagy kérdés 2013. július 14-én az, hogy a pártok összefogása helyett akarjuk-e újra mi magunk az igazi társadalmi összefogást, és 4 év után folytatjuk-e tovább?
Mert vesztenivalónk már nincs.
605.885 ember – innen indulhatunk…