Nem szeretem a politikát

Sokszor mondtam már, hogy mikor megelégeltem azt a tehetlen helyzetet, amelyet sokunk átlátott, és elindítottam a népszavazási aláírásgyűjtést, még nem sejtettem, milyen fontos terhet veszek magamra. Amikor láttam, hogy végre összefogott hatszázezer ember, úgy éreztem, akkora érték, hogy egymásra találtunk, amit nem szabad veszni hagyni. Így alakult meg a Civil Mozgalom, szinte spontán módon. Nem tudtam előre, hogy ez lesz, de úgy érzem, valahogyan szükségszerű lépés volt, így folytak a dolgok, ennek kellett történnie.

Nagyon sokan óvtak a politikától. Sejtettem, hogy kemény dolgok várnak rám, de azt nem is álmodtam volna, milyen irányból jelennek meg lelkes támadók. Szerencsére támogatók is vannak, sőt szinte csak velük találkozom, de azért hozzám is eljutnak a személyemet és a mozgalmat támadó vélemények.

Ezek többségére azért nem reagálok, mert sem időm, sem kedvem nincsen légből kapott kitalációknak súlyt adni azzal, hogy foglalkozom velük, másrészt bízom az emberek érettségében: ha már átláttuk, hogy a jelenlegi politikai-hatalmi rendszer frissítésre, javításra, sőt teljes átalakításra szorul, akkor talán azt is átlátjuk, hogy minden erősödő civil politikai tevékenység valakinek bántja majd a szemét.

Az elmúlt hónapokban az internet névtelenségébe burkolózó mindentudók neveztek engem a politikai skála valamennyi oldalán állónak. Az, hogy voltam írásaikban minden és minden ellenkezője is, számomra csak azt mutatja, hogy nem tudnak hová tenni: sikerült szakítani a hagyományos bal-jobb megkülönböztetéssel, végre nem csupán ideológiák által megkülönböztetett csoportok léteznek, hanem civil emberek, akik egyazon cél mellett harcolnak.

Nem igaz, hogy én politikus akarok lenni. Felelős anya akarok lenni: engem ebbe a munkába belekényszerítettek azzal, hogy már tarthatatlanná váltak a hazai állapotok. Milyen húsos fazékhoz akarnánk mi közel jutni, mikor küzdünk a pártok állami támogatása ellen? Elolvasták a programunkat azok, akik ilyesmiket írogatnak? Talán épp ők élveznék, ha fölvehetnék a vaskos költségtérítéseket, de az biztos, hogy engem ez a legkevésbé sem lelkesítene, többet ér nekem a becsületem.

Ha nem támadnának néha nemtelen és a bűncselekmény határait súroló eszközökkel is, akkor tudnám, hogy semmire sem mentünk. Tudom, furcsa ez, de ahelyett, hogy elkeserednék, amikor visszataszító dolgokat vagy hazugságokat híresztelnek rólam, én sokkal inkább lelkesedem, mert arra gondolok, hogy be tudom bizonyítani ezeknek az embereknek, ha hajlandóak figyelni, hogy nincs igazuk. Tényleg annyira belekeseredtek néhányan az elmúlt évek parlamenti kakasviadalába, hogy engem is ilyen-olyan pártok pénzelt emberének képesek nevezni? Hol egy Civil Mozgalom-óriásplakát, általunk kiadott újság, különböző promóciós eszközök, fizetett gyűjtők stb.?

Minden jelöltünk saját költségén próbál egy olyan feladatot teljesíteni, amelyben sokuknak semmi tapasztalata sincsen, közben pedig a támogatásokból készült néhány szórólap. Bizony, nem az adófizetők pénzén. Ez nem panasz, mert úgy látom, ezt a választást nem pénzzel kell megnyerni, de elképeszt az a gyűlölet, amelyet kialakítottak az emberekben a politika iránt, ez pedig mindannyiunkon csapódik le nap mint nap. Teljesen megértem a csalódottságot, és az egyik legnagyobb feladatunk épp az emberek saját maguk köré vont pajzsát átlépni, hogy mi is bemutatkozhassunk.

Ez a történet sokaknak mesés, hát el sem hiszik. Higgyék el nekem, számomra a leghihetetlenebb, hogy ennyien segítettek nekem. Nem az én egyszemélyes sikerem, ami megvalósult, hanem a kétkedésmentes összefogás és bizalom eredménye. A kétkedés nem visz előre: ha nem mertem volna belevágni, most nem érezném úgy, hogy meglepetést okozhatunk. Érzem a felelősségét, érzem, hogy mennyien számítanak rám. Talán azok is érzik, akik lételeme a bomlasztás.

Ha most is össze tudunk fogni, én bebizonyítom, hogy se jobbra, se balra nem tartunk, hanem előre. Végül pedig mindenkit szívesen látunk majd: azokat is, akik most még nem hisznek a csodákban.